A vadászat öröme leírhatatlan volt. Már értettem, hogy Emmett miért olyan izgatott minden egyes alkalommal amikor „kempingezni” indulnak. Sokkal több volt ez puszta táplálkozásnál, pláne nekem, aki az emberi ételt szinte csak turkálva csipegette. Ez a fajta étkezés nem csupán megszűntette torkom mardosó lángolását, hanem örömet okozott. Becserkészni az áldozatot és taktikázva lerohanni sokkal inkább tűnt állatias szokásnak, mint emberinek. Már ilyen rövid idő elteltével is sokkal körültekintőbb volt, mint az első alkalommal, s külön izgalmat nyújtott, hogy próbáljak szépen étkezni, hogy aztán tisztán érkezhessek haza.
Számomra az oroszlánnak és a grizzlynek egyforma íze volt, de az oroszlán mégiscsak nagyobb kihívást jelentett számomra, persze koránt sem akkorát, hogy pár másodpercnél többet időzzek az állat ártalmatlanná tételével.
Olyan sebesen futottam, hogy szinte percek alatt a folyó partjára értem, majd emberi léptekkel haladtam tovább az erdő széle felé. Új szaglásom és látásom hatására órákig képes lettem volna elgyönyörködni a természetben, az apró bogarak nyüzsgő raktározásában, a megannyi énekesmadár nótájában, a folyóban úszó halak békés mivoltában. Régen a túrázás nem jelentett mást, csak bukdácsolást az ágak közt és minden figyelmem arra összpontosult, hogy el ne tévedjek.
A szél belekapott a hajamba és egyúttal olyan ínycsiklandozó illatokat hozott magával, hogy a torkomban felnyilaló fájdalom sürgetőbb volt minden rejtett csodánál. Oroszlán keletre, szarvas csorda észak felé. Hm… Eltöprengtem. Büdös növényevő, vagy finom, a hegyekből előmerészkedő ragadozó…
Futásnak eredtem, s szemeimmel folyamatosan az oroszlánra fókuszáltam.
Ahogy megpillantottam a felséges teremtményt, ahogy egy megbúvó szikla peremén kecsesen egyensúlyozott cseppet sem tétováztam.
Sosem voltak házi kedvenceim a két aranyhalon kívül, de ennek ellenére szerettem az állatokat. Igyekeztem minden vadászatnál ügyesen elkerülni tekintetüket, és szenvedésüket megrövidíteni.
Kezem a földet súrolta, s a következő pillanatban már kecsesen emelkedtem a levegőbe, testem ívbe hajlott, majd az állatot lábam, s kezeim béklyójába zártam, hogy ne mozdulhasson. Olyan gyorsan történt, hogy szinte ideje sem volt felfogni: a halál csókolja.
Fogam fényesen villant, majd gond nélkül áthatolt a puha sörényen és a húsrétegen. A száma áramló meleg folyadék minden cseppje jég volt a tűzre.
Miután végeztem, gondosan megtöröltem a szám és örömmel konstatáltam, hogy a ruhám teljesen egyben van. Egy oroszlántól nem éreztem ugyan teljesen eltelve magam, de szinte lehetetlen volt, hogy még egy kóbor példány az utamba akadjon ilyen közel a területünkhöz. Ezután a mámor után semmi kedvem nem volt szarvasra vadászni, az olyan lett volna, mintha a kedvenc étked után spenóttal kínálnak. Beérem ennyivel, mindent a jó szájíz érdekében. - mosolyogtam magamban elégedetten.
Még mindig nem tudtam mi tévő legyek iskoláztatás ügyben. Annyira furcsa volt ezen gondolkodni. Emlékszem Edward mennyit kérlelt annakidején, hogy járjak egyetemre, hogy menjek el a szalagavatómra, hogy miatta ne maradjak le semmilyen emberi élményről… Akkor ezt most miért nem tudja megadni Reneesmée-nek is? Eldöntöttem, nem bízom ezt a döntést más emberek választására, én vagyok az anyja, ugyanannyi jogom van dönteni, mint Edwardnak. Beszélek Nessievel és amilyen okos és társaságkedvelő biztosan örülni fog ennek a lehetőségnek.
Ismerős illatot éreztem, melyre egyből felkaptam a fejem.
-Edward.- suttogtam a fák közé.
Mozgása gyorsabb volt hangom terjedésénél, s már derekamon éreztem kezének ölelő szorítását. Arcába néztem, s aggodalmat láttam megcsillanni szemeiben. Értetlenül néztem rá.
- Bella…- kezdte mély levegőt véve, s közben egy percre sem húzódott el tőlem, lehelete simogatta arcom.
- Mi a baj?- kérdeztem Nessie miatt aggódva.
Haragosan fújt egyet mielőtt folytatta. – Kérlek legközelebb ne tűnj el szó nélkül!
Csak ennyi? Néztem rá döbbenten, de nem akartam félbeszakítani.
- Tudod milyen érzés volt belépni az üres házba? Nessie egyből téged keresett és nem tudtam neki megmondani hol vagy. Carlisle azt mondta órákkal ezelőtt látott utoljára, amikor…
Nem folytatta, csupán szemei beszéltek helyette. Elfordítottam tekintetem és próbáltam visszafojtani a torkomból feltörő morgást. Dühöm lassan indult meg ahogy felfogtam szavai értelmét, és cseppet sem volt ínyemre a felelősségre vonás.
-Edward… Vámpír vagyok, ugyanolyan sebezhetetlen, mint te! Nincs okod az aggodalomra! Már nem kell mindentől óvnod, nem esik semmi bajom! Láthatod, nem fulladtam bele a folyóba!
Tudta, hogy igazam van, de azalatt a két év alatt, melyet emberi formámban éltem mellette, kialakult benne egy nagyon erős védelmi ösztön, amit úgy tűnik még mindig nem sikerült levetkőznie…
Válaszként kezeit a nyakamra helyezte és lassan lejjebb csúsztatta néma szívem fölé. Lélegzetem felgyorsult, olyan közel hajolt hozzám, hogy tökéletes arca minden centiméterét megcsodálhattam. Derekamon nyugvó kezével állam alá nyúlt, majd végigsimított rajta egészen fülem tövéig. Ajkai szorosan enyémre tapadtak, s szerencsésnek éreztem magam, amiért nincs szükségem a levegőre. Kezem tarkójára helyeztem és még közelebb vontam magamhoz, olyan hevesen csókoltam, mintha utolsó leheletemig küzdenem kellene érte. Most fogtam csak fel igazán, hogy mennyire hiányzott, hogy minden egyes perc, amit nélküle töltök nem jelent teljes örömöt. Csak vele együtt alkottam egy egészet. Fejem teljesen üressé vált, nyoma sem volt már haragnak vagy iskoláztatásnak. Pontosan ez volt a célja. Tudtam, hogy gyengeségem miatt később haragudni fogok magamra, de most semmi sem számított csak ő. Lábam dereka köré fontam, ujjai csípőm simították.
-Ejj de srácok, ne a gyerek előtt!
Annyira meglepődtem, hogy másodpecekbe telt, mire újra a földön álltam és egy kicsit tisztességesebb tartást vettem fel. Újfent örültem, hogy nem tudtam elvörösödni.
A fák tövében Emmett állt, karjában Nessievel és arcán kaján vigyor terült el.
Megindultam felé, hogy karomba zárhassam a kicsit és közben felé sziszegtem egy „kösz”-t.
Edward Emmett egy kimondatlan gondolatára mosolyogni kezdett, de úgy döntöttem nem akarom tudni miről van szó.
- Most mi az anyuci? A kicsinek hiányoztatok, hát Emmett bácsi meg nem bírt neki ellenállni!- nevetett Emmett csibészen.
Akkor most mi lesz a kölyökkel iskola vagy…? Tudjátok, nem csak ti szeretnétek ám hancúrozni az erdőben hanem én is Rosalieval…- grimaszt vágott…
Felszisszentem a téma hallatán és dühös pillantást vetettem az előttem álló ártatlan ábrázatra, s az erdő csendjét hangos morgás szelte át.
