1. Fejezet

1.Fejezet

Család

Voltak pillanatok az életemben, amikor azt hittem boldog vagyok. Ilyen volt amikor anyu boldogan újságolta, hogy Phil megkérte a kezét, vagy amikor Forksba utazva rájöttem, hogy Charlie nem csak egy családtag a múltból, nem csak egy derengő emlékkép, hanem az apukám, aki a távolság ellenére sem szűnt meg szeretni.

Akkoriban sosem mutattuk ki egymásnak valódi érzéseinket, de rejtve mindig meglapult a szeretet apró mozdulatainkban. Azóta persze igyekeztem kárpótolni mindenért. Velem együtt, talán az egyéb, cseppet sem természetes változások hatására,ő is sokkal közlékenyebb lett, sokszor úgy érzem szinte elkényeztet gondoskodó szavaival.

Így, két év elteltével el sem tudtam képzelni, hogy bírtam emberként létezni. Mintha sosem tartoztam volna közéjük, mintha emberi életem 19 éve csupa tévedés lett volna. Egy dolog azonban cseppet sem volt tévedés, az a nap, amikor beleszerettem Edward Cullenbe. A félisten kinézetű és nem mellesleg vámpír férjem és családom társaságában bontakozott ki valódi énem. A régen csetlő-botó Bella, Ms Cullenként találta meg a valódi boldogságot és most már minden külsőségem és bénaságom elleni harc megszűnt létezni lelkemben. Olyan könnyű volt nem aggódni semmiért, mint fáradhatatlanul suhanni az erdők sűrűjén vagy Edward kezét fogva repülni a sziklákon a patak felett. Egyensúlyérzékem hibátlan, mozdulataim kecsesek, szomjam elhanyagolható. Gondolkodásom azonban még mindig visszamaradott, már ami a modern dolgokat illeti, családom „nagy” bosszúságágra.

Nap, mint nap olyan csodákkal vagyok körülvéve, amelyeket még mindig képtelen vagyok megszokni. Reneesmé a leggyönyörűbb, legintelligensebb, és legszeretetreméltóbb gyerek akivel valaha találkoztam. Az én lányom. Már cseppet sem fura ezt kimondani, sőt annyira magával értetődő és természetes, mint az, hogy bár még csak egy éves mégis hat évesnek látszik. Fejlődése lelassult, szinte normálissá vált. Carlisle rengeteg vizsgálatot elvégzett rajta, de nem tudta megfejteni az okát. Valójában senkit sem érdekelt a mitől, csak örültünk az idő végtelenségének.

-         Jacob felfalod az összes kaját, legalább a kezed megmoshatnád előtte!- kiabált Rosie a nappaliból egyenesen Jake hátának dobva egy párnát.

Az imént említett, aki félig a hűtőben lógott morcosan felegyenesedett és prüszkölve vágott vissza.

- Ezt most úgy mondod mintha a véren kívül valami normális embereknek való táplálékot is ennél!- azzal morogva visszahajolt a hűtőbe és hangosan csörömpölve vette elő Esmée délelőtt készített marhastake-jét.

- Tudod kutyuli nem te vagy az egyetlen ebben a házban aki normális ételt is fogyaszt!

- Nessie nem bánod, ha megeszem a stake-et? –üvöltötte Jacob az emelet felé.

- Én nem kérem, apu megígérte, hogy elvisz vadászni! De ne edd meg az egészet, hagyj a papának is!- jött a csilingelő hang odafentről.

- Látod kutyus, tanulhatnál a „hat” évestől! –nevetett Rosie elégedetten, majd kiment a nappaliból, hogy megkeresse Emettet.

Azt hiszem az ő viszonyuk sosem lesz felhőtlen, pláne azután, hogy pár hete Rose egy kutyaházzal lepte meg Jake-et a szülinapján.

Az egyetlen kapocs köztük egy apró gyermek volt akinek nevetésétől felvidult az egész ház, na nem mintha az utóbbi időben, túl sok okunk lett volna  szomorkodni. Az egyensúly most már tökéletesen működött, bár néha sajnáltam Edwardot, amiért meg kellett szakítania a száz éve tartó éjszakai művelődést. Egyik este amikor Reneesmée már elaludt hangot is adtam eme félelmemnek, mire Edward szemei elkerekedtek s olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a lányunk is felébredt. Miután újra sikerült elaltatni egyből a szobánkba húzott és egészen reggelig győzködött kitartóan arról, hogy új éjszakai elfoglaltsága mennyivel nagyobb örömet okoz neki a réginél.

Az újonnan kapott erőm még cseppet sem gyengült, elvégre újszülött vámpírnak lenni nem csupán egy-két évet jelent, bár engem már senki nem kezelt beszámíthatatlan vérszomjas szörnyetegként és ezért nagyon hálás voltam.

Elnéztem Nessiet- igen már rám is rám ragadt, bár azért ha tehetem próbálom a rendes nevén szólítani- ahogy felragyog a szeme valahányszor csak apja közelében lehet. Edward sosem mondta ki hangosan, de pontosan tudtam, hogy legszívesebben egész nap velem és lányunkkal foglalkozna, valamint, hogy  ennek érdekében azt sem bánná, ha Reneesmée egy kicsit kevésbé lenne ellenállhatatlan, mert akkor kevesebb emberrel, vámpírral és vérfarkassal kellene osztoznia rajta.

-Edward… Nessie lassan eléri a hétéves kort és még mindig nem döntöttük el, hogy beíratjuk-e az iskolába…- tudtam, hogy kényes témára tapintok, de egyszer ezen is túl kell esni.

-Bella mondtam már, hogy nem szeretném, ha távol lenne tőlünk. Mi mindent megtaníthatunk neki, sőt Nessiet elnézve már így sokkal okosabb  a kortársainál.

-Igen tudom, de nem gondolod, hogy szüksége lenne a „normális”, emberi életre is? Tudja hogyan fogja vissza magát, a szívverése, a testhőmérséklete megközelít a normálist és a bőre fénye sem feltűnő, csak egyszerűen szép.

Edward erősebben fújta ki a levegőt a kelleténél, de aztán közelebb lépett hozzám és végigsimított arcomon. Lágy érintésére újra megéreztem a már jól ismert áram futkosását bőröm alatt, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, mert pontosan tudtam, hogy csak elakarja terelni a figyelmemet. Már éppen szólásra nyitottam számat amikor ujjai ajkamra csúsztak, és szája két szót formált:

- Bella, nem.- azzal megcsókolt, majd kilépett az ajtón, hogy teljesítse Reneesmée-nek tett ígéretét.